Amikor még azt hittem, hogy béketűrő ember vagyok...

Tegnap, hazafelé jövet a munkából - BKV-n természetesen, mint minden rendes átlag bunkó pesti - valahogy nem izgatott fel különösebben, hogy le van kakkantva a villamoson a szék vagy, hogy gyök kettővel száguld két megálló között, de még az sem, hogy az utazóközönség kemoszenzitivitása a béka segge alatt, hangerejük viszont 100 decibel felett volt. 

Az viszont már annál inkább, ahogyan egy fiatal, csinos harmincas anyuka és egy szintén jól szituált fiatal apuka beszélgettek (szinte nem is értem, hogy a 100 decibeles alapzajban hogyan hallottam meg). Igényes beszédstílus, kulturált hangerő (gyerek a nagyszülőknél) ezzel kilógtak az átlag utazóközönségből.

Apuka noszogatja anyukát, hogy lassacskán el kellene vinni az egy éves babát orvoshoz, mert köhécsel egy ideje... innentől bekapcsolódtam. Anyuka győzködi apukát, hogy nem kell, majd elmúlik magától, issza a teát, gyerekkorában neki is az volt ... 
Apuka kissé visszaszorulva mondja, hogy de hát azért mégis hogy hát hogy de valamit mégis hát ha fertőzés...
Anyuka szerint csak felír valami szar tablettát ami még nem használt se neki se apukának... majd többet sétálunk vele lent a téren, hogy napon legyen, mert az fertőtleníti belőle a fertőzést.

Itt seggreültem és nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak bámultam őket kerek szemekkel, apuka észrevette, majd udvariasan megkérdezte, hogy segíthet-e nekem valamiben, de erre csak annyit mondtam, hogy legyen olyan kedves és győzze meg anyukát arról, hogy a saját életével játsszon és ne egy 1 éves gyerekkel és annak környezetével. Viszlát.